November elején útra kelünk. Ha máskor nem is, de most biztosan mindenki szeretetteire gondol, akik már nem lehetnek itt.

Megyünk. Sírhoz, urnafalhoz, szóróparcellába. Visszük a virágot, a mécsest. Rendbe tesszük a sírt, elhelyezzük a koszorút, gyertyát. Megállunk, emlékezünk, imádkozunk.

Régen, kisgyermek korunkban még a nagymamával mentünk a temetőbe, minden héten. Mert régen, vidéken ez természetes volt. Vettük a kiskapát, a kertből szedett virágokat, a vizeskannát, és mentünk. Természetes volt, mint az otthoni kiskert rendben tartása. Mentünk olyan sírokhoz, ahol az ott pihenőket csak a nagymama elmondásából, családi történeteiből ismertük.

Sok-sok sírhoz elmentük a nagymamával. Mindegyikről elmondta, ki pihen ott. Após-anyós, ángyika, sógor, keresztszülők, szülők. Aztán, a bozótos résznél, kikapáltunk a gazból egy majdnem elfeledett sírt, a nagymama legidősebb nővérének pici gyereksírját. A kislány pár napot élt csak. A sír majd’ százéves volt már… De nem feledtük, mindig elmentünk hozzá is. Megnéztük a zsidó sírokat is – a háború után nem jött vissza senki közülük, hozzátartozó sem nagyon látogatta őket, de a falu közös erővel rendben tartotta a temetőnek ezt a részét is.

Hazafelé még megnéztük a földesurak kovácsoltvas kerítéssel körbevett márvány síremlékeit is.

Azóta már a nagymama-nagypapa is abban, a régi sírban nyugszanak. És mi megyünk még mindig, és mesélünk. Addig meséljünk, amíg emlékszünk a történetekre, és amíg van azokat kinek elmondani.

És sírjunk nyugodtan. Ilyenkor lehet.